"Próbálj meg lazítani... Nem győzöm tanítani

1, Indulás előtt legközelebb győződjön meg róla, hogy bent ülök-e a kocsiban.

2, A frontális ütközés nincs benne az anyagban.

3, Kérem, tolatásnál ne térdeljen fel az ülésre.

4, A bekanyarodási szándékát legközelebb ne a hátsó ablaktörlővel jelezze!

5, Mivel KIT nem tudott eljönni, így ma is magának kell vezetnie.

6, Az előzésnek nem az a lényege, hogy kikerüli az Ön előtt haladó autót,aztán a szembejövők őszinte megdöbbenésére hosszan egymás mellett haladnak.

7, Nagyon jól látja, hogy a sebességváltó feladata az, hogy a motor ne 12000-es fordulatszámon működjön, mint az elmúlt húsz percben. De ezt jó lenne a gyakorlatban is bemutatni.

8, A STOP tábla nem javaslat, hanem parancs.

Nem tagadom, hogy vonzódom a bonyolultabb ételekhez, mert erős kétségek élnek bennem az iránt, hogy 10 perc alatt el lehetne készíteni egy háromfogásos menüt. Ugyanakkor az is tény, hogy időnként nagyon gyorsan lehet nagyon finomat napvilágra segíteni.

Javaslataimat a francia konyhából merítem, de távolról sem a molekuláris biológia komplikáltságával vetekedő haute cuisine receptjei közül válogattam, hanem a józan életfelfogású, elfoglalt francia parasztasszonyok kedvencei közül. A rusztikus francia konyha neozsellér ágához három roppant szimpla sütemény tartozik: a far, a flan és a clafoutis (az első kettőt úgy mondjuk, ahogy írjuk, a harmadik pedig „klafuti”).

Most a clafoutis-ről lesz szó, amelyet hagyományosan cseresznyével készítenek, de ha fel akarják borítani a hagyományt, akkor használjanak meggyet, epret, almát, szilvát, áfonyát, sőt, akár banánt is. Igaz, egyikkel sem lesz olyan finom, mint cseresznyével, mert ezt a sodószerű tésztát és a pukkanóan piros bogyókat az isten is egymásnak teremtette, de azért csalódni se fogunk.

A clafoutis Franciaország középső vidékéről, Limousin megyéből származik, amely olyan nagyszerű dolgokat adományozott a világnak, mint a hófehéren áttetsző, értékes limoges-i porcelánt, illetve a méretes autók elnevezését, a limuzint, amely a helyi lakosok hosszúkás fejfedőjéről, kámzsájáról kapta a nevét. A harmadik adomány pedig maga a clafoutis, amely az okcitán nyelvből (clafotis, clafir) származik, és azt jelenti, hogy megtölteni. Az okcitán pedig egy mediterrán partvidéki nyelvjárás, spanyol–katalán–fran­cia mixtúra, ilyet beszéltek valaha Barcelonától Mar­seilles-ig, mielőtt a francia ki nem irtotta volna, s Limousin a legészakibb pontja, ahová kiterjedt. Franciaországnak a Rhone folyó és a spanyol határ közé eső részét ma is úgy hívják, hogy Languedoc, azaz az oc nyelv földje. Amúgy a szomszédos Provance-ban az ehhez hasonló provanszált beszélik.

A clafoutis tehát erről a vidékról terjedt el szerte Franciaországban a XIX. században, majd szerte a világban a XX. században. Maga a sütemény ennél valószínűleg jóval vénebb, de pontos dokumentáció nem maradt ránk.

A clafoutis tésztáját meglehetős konszenzus övezi, ám az egyszerűbbnek tűnő hozzávaló, a cseresznye már felvet néhány vitás kérdést. A tradicionalisták váltig állítják, hogy a clafoutis csak akkor lesz igazi, ha magozatlan cseresznyével készül. Sütés közben ugyanis a cseresznyemag is beleadja a maga ízét-illatát a süteménybe, mag nélküli cseresznye ese­tében ez az íz értelemszerűen hiányzik. A baj csak annyi, hogy a cseresznyemag által biztosított pluszörömöt ellensúlyozza a bosszúság, ami falatozás és cseresznyemag-válogatás közben végigkísér, nem is említve a ráharapás kellemetlen esetét. Mint látjuk, az eredeti clafoutis minimum a meggymagozó feltalálása előttre datálható. S e két tábor mellett van egy kompromisszumkészebb, de erősen hedonista álláspont is, miszerint a clafoutis akkor lesz a legjobb, ha 3-4 évig konyakban érlelt cseresznyével vagy meggyel készítjük, hiszen az alkoholtól a mag megpuhul, gond nélkül szétrágható, s a konyaktartalomnak köszönhetően vacsora után nem is kell lehajtani egy pohárkával.

Döntsük el, melyik cseresznyeváltozatot használjuk – a kompót is tökéletersen megfelel –, aztán melegítsük elő a sütőt 180 fokra. 2 deci tejszínt önt-sünk egy kis lábosba, adjunk hozzá egy mokkáskanál erede­ti vanília­kivo­natot vagy egy hosszában félbevágott vaníliarudat a kikapart magvaival együtt.

Lassú tűzön forrósítsuk, de ne forraljuk fel. 5 perc után vegyük le a tűzről, adjunk hozzá 1,5 deci hideg, zsírdús tejet, és hagyjuk kihűlni. 3 tojást 6-7 dkg cukorral felverünk, hozzá-adunk 10 dkg lisztet, aztán az egészet hozzákeverjük a kihűlt vaníliás tejhez-tejszínhez, amiből előbb kidobtuk a vaníliahüvelyt. Keverjük össze, szórjunk bele 40-50 dkg cseresznyét vagy mást, locsoljuk meg egy evőkanál cseresznyepálinkával – ha mást használunk, akkor lehetőleg abból a fajta gyümölcsből készült pálinkával, de ha ko­nyakos cseresznyét-meggyet használunk, akkor a pálinkáról már mondjunk le. Ismét keverjük össze, majd öntsük át egy kivajazott, lapos sütőformába, és tegyük a sütőbe 30-35 percre.

Amikor a teteje aranybarna lesz, már tálalható, és ne lepődjenek meg, ha a tészta még kissé rezgős: ennek a sodószerű tésztának ilyennek kell lennie, ha keményre sütjük, kidobhatjuk. Ilyen ínséges időkben ilyet tenni pedig ugyebár nem lenne ildomos…

Nagy kanállal szaggassunk belőle a tányérokra, szórjuk be bőven porcukorral, és adhatunk mellé egy gombóc vanília- vagy gyümölcsfagylaltot is. Jó étvágyat, illetve konyakos meggy esetében gyorsan múló macskajajt kívánok.

via Marton Levente

Kicsit úgy hangzik ez a cím, mint egy mitológiai páros neve, akárcsak Castor és Pollux, Trisztán és Izolda vagy földhözragadtabban:  Hacsek és Sajó. A bruschetta és a crostini azonban nem a legendák gőzébe vesző alakok, hanem csupán olasz pirítósfajták. Talán már a rómaiak is ismerték őket, így múltjuk összevethető Jupiterével, de jelenük igencsak különbözik, mivel a rég feledett főistennel ellentétben a crostini és a bruschetta ma is az olaszok imádatának tárgya…

A két pirítós között az az alapvető különbség, hogy a bruschetta széles karéjú parasztkenyérből készül, és alig ízesítik, ám a crostini apró, baguette nagyságú kenyérszelet, gazdag rakománnyal.

A bruschetta eredetileg úgy készült, hogy a kenyérszeleteket a nyitott tűzhely rácsaira helyezték, és ha megpirult, megkenték olívaolajjal.

Kifinomult korunkban azonban már számtalan feltét létezik. A nyitott tűzhely sem alapkövetelmény, hanem bordázott öntöttvas serpenyőben pirítják.

Önök pirítsák a kenyeret úgy, ahogy jónak látják, úgyis a feltét alá rejtjük. Az egyik feltétjavaslatom az eredeti bruschettához nyúl vissza: 2 fej fokhagymát vágjunk ketté, hintsük meg sóval és borssal, locsoljuk meg olívaolajjal, és 190 fokos sütőben süssük 40 percig, amíg a fokhagymagerezdek krémessé válnak. A forró kenyeret vajazzuk meg, aztán kenjük meg a héjából kinyomkodott, sült fokhagymával.

A másik javaslat a paradicsomos-mozzarellás feltét: forraljunk fel egy liter vizet, vegyünk 2-3 paradicsomot, ejtsünk keresztben bemetszést az alján, mártsuk forró vízbe fél percre, aztán húzzuk le a héját. Vágjuk ketté, kanalazzuk ki a magokat, a maradékot pedig aprítsuk kis kockákra.

A pirítóst locsoljuk kevés olívaolajjal, a paradicsomkockákat keverjük össze 1-2 felkockázott mozzarellával és 1 evőkanál friss bazsalikommal. Ha nincs friss bazsalikom, hagyjuk ki, mert itt a szárított nem működik.

Kanalazzuk a bruschetta tetejére, és fogyaszthatjuk, de ha úgy tetszik, egy percre betehetjük a forró grill alá. A legfinomabb akkor lesz, ha bivalytejből készített mozzarella di buffalát használunk.

A crostini éppolyan finom ezekkel a feltétekkel, mint a bruschetta. De ha bonyolultabbra vágyunk, dobjunk egy robotgépbe 15-20 dkg kimagozott zöld olajbogyót, 3-4 olajos szardellát, 1-2 evőkanál fehérbort, 1 kiskanál balzsam-
ecetet és 3-4 evőkanál majonézt. Pár csepp friss citromlé is mehet bele. Turmixoljuk krémesre, lazítsuk fel egy evőkanál majonézzel, és kenhetjük a pirítósokra. Sózni nem kell, mert az olajbogyó és a szardella is eléggé sós.

Ha igazán hitelesek akarunk lenni, akkor mindezt kőmozsárban végezzük el, úgy kissé más lesz az íze, mert a mozsárban kipréseljük az olajbogyó nedveit is, de ez csak a csuklófájást semmibe vevő maximalistáknak szól.

A hitelesség amúgy is csak akkor lenne igazán teljes, ha konyhaablakunkból a toszkán lankákra látnánk, de ez az olaszok zömére sem jellemző. A olajbogyókrémmel – tapenáddal – megkent crostini élvezetéből pedig a kőbányai lakótelep konyhaablakból kitárulkozó látvány sem von le semmit.

via Marton Levente